A máltai főváros egy különleges hangulatot árasztó mediterrán település, ahol lépten-nyomon visszaköszön a történelem. Hajóval érkeztünk ide (a Costa Concordiával) és a szigethez közeledve már távolról feltűnt, hogy a Földközi-tenger térségére jellemző sziklás kopárság mellett az előbukanó város egy furcsa, egyeségesen sárgás/homokszínű árnyalatot áraszt. Később kiderült, hogy ez nem csak a városfalat és az egymásra épült házakat, hanem szinte minden más építményt is jellemez Vallettában. A még alacsonyan járó reggeli nap fényében a víz felől nézve az egész olyan volt, mintha nem is egy mai európai városhoz közelednénk, hanem egy évszázadokkal ezelőtti hatalmas erődítményhez. Az aprócska főváros városfalon belüli része tényleg olyan mint az életre kelt lovagi kor, rengeteg látnivalójával nem véletlenül lett az UNESCO Világörökség része.
Bár a város gyalogszerrel gyorsan bejárható, arra azért érdemes felkészülni, hogy sík terepet itt nem igazán találni. Valletta tehát hiába kicsi, dimbes-dombos utcái alaposan megdolgoztatják a lábakat. Hogy egy kicsit jobban bekukkantsunk a máltaiak életébe, betértünk több kis mellékutcába is, engem helyenként talán Szicíliára emlékeztettek leginkább, csak a zajosság helyett ez a hely inkább lassúnak és nyugalmat árasztónak tűnt.
Bár mindenütt lehet angolul beszélni, azért az elnevezések megmaradtak helyi nyelvűnek – kifejezetten érdekes ezeket a kiejthetetlen, furcsa hangulatot árasztó feliratokat olvasgatni. Amikor ott jártunk, még a régi máltai buszok is megvoltak, amelyek még autentikusabbá tették a várost körüllengő ódonság érzetet. Őszintén sajnálom, hogy ezek a jó állapotú oldtimer-járművek végül az EU közlekedésbiztonsági előírásainak áldozatává váltak.
